Frank McNamara a Hamilton Credit Corporation nevű pénzintézet egyik bankára békésen ebédelt munkatársaival egy igen drága, (főleg gazdag sznobok számára nyitott) New York-i étteremben.

Az ebéd végeztével fizetni akart, ám meglepődve vette észre, hogy a tárcájában a golfklubos belépőkártyája mellett alig akad néhány dollár. Ekkor fogalmazódott meg benne egy olyan kártya gondolata, mely adott esetben fedezetként szolgálna fizetéskor.

Amerikában egy jó ötlet nem szokott sokáig csupán idea maradni, ezért egy esztendő múlva ki is bocsátották a Diners Club kártyát ( a történet miatt nevezték el ebédelők kártyájának) melyből első körben 2000 darab talált gazdára. Ám az év végére 21 ezer darab volt forgalomban, s a hitelkártyák megkezdték diadalútjukat.

Itthon 1988-ban jelent meg az első plasztikkártya a Magyar Külkereskedelmi Bank kibocsátásában. Eleinte magánszemély nem kaphatott ilyet, mert csak. Aztán pedig azok a „csókosok” juthattak hozzá, akiknek sikerült összeharácsolni minimum 2000 dollárt, ugyanis ennyi volt az alapfedezet.

Ma már mindenkinek van néhány bankkártyája, s most az igazi nyugdíjasokat is arra „biztatják”, azt a semmi kis nyugdíjukat eztán ne a postás hozza, hanem utaltassák számlára, hogy a szolgáltató minél sikeresebben, egy az egyben levonhassa a tartozást, mert mégis micsoda dolog az, hogy a szerencsétlen, egy életet végiggüriző, semmi kis nyugdíjból vegetáló döntse el, ebben a hónapban melyik csekket fizesse be, hogy még kenyérre és zsírra is jusson.

De félre a politikát, inkább örüljünk annak, hogy a NAV vezetőség úgy döntött, a kaszinókba nem kell pénztárgép, míg mindenhova máshova igen.