Nekem legalábbis nem tetszik.

A szó maga nem új, csak manapság többet használják, főleg technológiai előtaggal. A szó: szingularitás.

Igazából egyetlen szótárban sem találtam kielégítő magyarázatot, mely tökéletesen definiálná a szó jelentését, így magam teszek kísérletet arra, hogy a leginkább pontos leírást adjak róla.

A legtöbb hivatalos definíció szerint a szingularitás egy folyamatnak bizonyos pontját jelöli, azt a pillanatot, amikor a folyamat még a felállított szabályok szerint halad, de már egy másik szabály érvényes rá. Afféle együttállásnak is tekinthetjük, amikor még, de már nem még, hanem már már. Na ezt jól „megaszontam!"

Sajnos a szingularitást manapság leginkább a mesterséges intelligencia kutatásaival kapcsolatban említik. Néhány éve a tudósok azt feltételezték, hogy a technológiai szingularitás 2018-ban fog bekövetkezni. (Még van néhány hónap hátra az évből.) Ezt azt jelenti, hogy az általunk készített robotok mesterséges intelligenciája (MI) eléri az emberét és bekövetkezik a: Szingularitás!

Ezzel kapcsolatban három elképzelés alakult ki, vagyis négy.
       Az első szerint ez egy fantasztikus áttörés lesz, hiszen a mesterséges intelligencia kutatásnak alapvetően ez a célja. Megalkotni egy olyan robotagyat, ami éppen úgy gondolkodik, mint egy ember. Így majd ezek a robotagyak hűséges szolgálói lesznek a tudománynak és az embernek. Így mi nyugodtan hátradőlhetünk és lazíthatunk. Szóval, csupa hepi!

       A második elképzelés szerint technológiai szempontból csodálatosak ezek az áttörések, de óvatosságra és rendkívüli körültekintésre intenek. Az rendben van, hogy az új mesterséges intelligencia majd megkönnyíti az ember munkáját, lehetővé teszi az orvostudomány speciális ágának kifejlődését, de mindenképpen korlátokat kell szabni neki, hogy az irányítás ne csússzon ki a kezünkből.

       A harmadik vélemény egy apokaliptikus katasztrófát vázol fel, melyben a mesterséges intelligencia rájön saját tökéletességére, s felülkerekedik az emberen. Innentől kezdve a gép és ember viszonya merőben megváltozik, afféle felesleges őslakosoknak leszünk elkönyvelve, aminek likvidálása, kiiktatása az MI elképzelései szerint elkerülhetetlen.

       A negyedik társaságnak pedig lövése sincs az egészről, rabszolga módon behódol a gépeknek, és elhiteti magával, hogy ez a világok lehető legjobbika.

Ki-ki döntse el, hogy melyik csoportba kíván tartozni, de figyelem, én szóltam! Hiszen vannak bizonyos előjelek, amik miatt számomra a szingularitás bizony komoly veszélyeket rejt. Persze, nincs azzal baj, ha a technikai fejlődés, a különféle technológiák elterjedése az emberi lét megkönnyítését célozza meg. Ám amikor már kiveszik a kezünkből a döntés jogát, az irányítás lehetőségét, akkor az óvatos elme felszisszen. Van itt néhány hétköznapi példa, melyekben a technológiai fejlődés nem biztos, hogy az ember valódi kényelmét szolgálja. A minket körülvevő, fejlett okos-eszközök a feladatuk mellett megfigyelnek minket, kémkednek utánunk, s ha akarjuk, ha nem, bizonyos korlátokat állítanak fel nekünk. Megjegyzik és ismeretlen helyre továbbítják mindazt, amit rólunk összegyűjtenek. Autóink csak akkor indulnak el, ha a fedélzeti számítógépük kicsi kis MI-je is úgy akarja. Bankkártyáink használatával az MI pontosan tudja hol jártunk, mit vásároltunk, ezáltal szintén szokásainkról küld valakinek hasznos információkat. A GPS és a mögötte álló technológia tökéletes útvonalat rajzol jártunkról keltünkről. Számítógépeink teljes személyes térképet nyújtanak rólunk, s a bennük lévő MI -mely néha az agyunkra megy- sokszor győzedelmeskedik, hiszen frissíti, beállítja önmagát, helyettünk eldönti, hogy nekünk mi a megfelelő, s ha egyáltalán használni akarjuk, akkor el kell fogadnunk feltételeit. Mi ez, ha nem az ember szolgaságba taszítása egy halom műanyag és fémkupac által?

S végül, de nem utolsó sorban essen szó a huszadik század, -s a szingularitás szempontjából az egyik legkiemelkedőbb- technikai csodájáról, a mobiltelefonról. Mára annyira beépült a hétköznapjainkba, mintha nem is létezett volna oly idő, amikor még nem volt. Egész generációk nőnek fel úgy, hogy egyik végtagjukként gondolnak mobiljukra, azzal kelnek, azzal fekszenek, vele osztják meg legbensőbb titkaikat, rajta keresztül igyekeznek kapcsolódni az egyre felszínesebb és hamisabb emberi populációhoz. Közben észre sem veszik, mennyire kiszolgáltatottá, milyen sebezhetővé teszik magukat azáltal, hogy egy mesterséges intelligenciát választanak legfőbb bizalmasukul.

Hiszen alapjában véve az MI -látszólag még- minket szolgál, de tanulékony, és érzékenysége folytán hamar felfigyel gyengeségünket. Előbb még szelíd rábeszéléssel, finom erőszakkal igyekszik irányítani. Magunk sem tudjuk nyakon csípni a pillanatot, amikor néha-néha nem saját eszünk szerint döntünk. S ez már/még csak a kezdet! Mi lesz, mi lehet a következő lépése az MI-nek? Erre jelenleg senki nem tud választ adni.

Rakatra készültek filmek ebben a témában (2001: Űrodüsszeia, Szárnyas fejvadász, Mátrix, Terminátor, Wall-E, Én, a robot, stb.) némelyik kategorikusan igyekezett közelíteni a témához, más esetben csupán akciós, felnőtt mesejáték született.

A robotos irodalomban a cseh Karel Čapek 1920-ban megjelent R.U.R. című műve volt az első, ettől kezdve nevezzük a robotokat robotoknak. Már ekkor felvillan a robotok által teremtett disztópikus világ rémképe. Vagy az orosz Isaac Asimov, aki 1941-ben Körbe-körbe című novellájában megfogalmazta a robotika három törvényét:

1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.

2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.

3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba.

Csakhogy mindez, ma már egy nagy humbug. Hiszen e törvények megfogalmazása egy tudattalan, saját intelligencia nélküli gépre vonatkoznak. Mára az MI fejlettsége messze túlmutat e három (illetve van egy nulladik törvény is) törvényen, így sajnálatos módon elképzelhető, hogy egy az embernél fejlettebb MI-vel rendelkező gép egyszerűen nem vesz róluk tudomást. Mi lesz velünk ekkor? Csak egyetlen elhaló tanácsom van: legyünk résen. Vegyük a fáradtságot és igyekezzünk a gyeplőt nem kiengedni a kezünkből. Még van rá lehetőségünk, még élhetünk a szabad választás jogával. Vizsgáljuk felül a körülöttünk lévő „okos” eszközeinket, s ha tehetjük, butítsuk le azokat. Vagy ha a drasztikusabb megoldást választjuk: dobjuk ki az összeset a kukába és kezdjünk el nélkülük lélegezni és ami a legfőbb: GONDOLKODNI.