Rózsa Sándor előtt volt nevezetes betyárja a Hortobágynak, a Zöld Marci.

A „mesterséget” már apjától „örökölte”, s bár többször megcsípték a pandúrok, nem tanult belőle.
Eleinte még csak duhaj viselkedésével vívta ki maga ellen a hatóság nemtetszését, ilyenkor a tömlöc hűvösére bízták vérmérsékletének csillapodását, de mindhiába. Aztán a tolvajlások után -büntetésül- katonának adták, de nem kívánta a császárért ontani a vérét, így bizony megszökött, s betyárnak állott. Nyolc tagú bandájával csak a gazdagokat szabadították meg a vagyonuk egy részétől, hogy aztán a belőle szerzett csengő pénzeket a kocsmában verjék el. Néhány esztendő alatt országosan ismert és körözött haramiává vált, s bár vér nem tapadt a kezéhez, de annyi rablást elkövetett, hogy komoly vérdíj volt a fején. No így aztán el is árulták, s 1816. novemberében az öcsödi tanyán rajta is ütöttek, s megfogták. Nem sokat lacafacáztak, mert társaival, Palatinszki Pistával, Kapus Miskával a statáriális bíróság ítélete szerint a fegyverneki pusztán fellógatták.

De a romantika tovább éltette emlékét, s Zöld Marci alakja bekerült a népi, majd a hivatalos irodalomba is. Mendemondák születtek, melyekben inkább jó zsiványként írták le, aki a szegénynek adott, a gazdagtól elvett. Petőfi Sándor még színművet is írt róla, de mivel a Nemzeti Színház visszadobta a darabot, dühében elégette. Ám a téma csak megfogta, s írt egy verset is a betyárról:

ZÖLD MARCI

Négyágú épűlet, amely be sincs fedve,
Mely akasztófának vagyon keresztelve,
Akasztófa mellett hollók károgása,
Nem volt Zöld Marcinak hét országban mása.

Pej csikó szájában fényes acélzabla,
Hányta a szikrát, ha a csikó harapta.
Rajta, Zöld Marci, te futottál, röpültél,
Mint a lobogó láng, kit elkapott a szél.

Ugyancsak megteszi!... Marci, hol vehetted
Lobogó gatyádat, lobogó ingedet?
Szép menyecskék varrták fehér patyolatból,
Csók lett érte díjok piros ajakadról.

Szép legény volt Marci, szerették a lyányok.
Ha én utánam is annyian volnának!...
Amerre Marci járt, volt harang szólása,
Sok szerelmes szívnek hangos dobogása.

Minek volt sarkantyú kordován csizmáján?
A szép szó is fogott sörény paripáján.
Nem is a ló, hanem hát a tánc számára
Verette a csengőt csizmája sarkára.

Rátermett a táncra Marci, nem tanulta;
De őtőle sokan tanulhattak volna.
Betért a csárdába, ha szólt a muzsika,
S szilaj kedvvel amugy magyarán megrakta.

Nem kivánkozott ő Bakony erdeibe,
Oda csak a félénk tolvaj rejtezik be,
Bokrok közé búvik, onnan ugrik elő,
Ugy ragadja torkon, aki arra menő.

Marcinak Hortobágy volt rendes tanyája,
Hortobágy, a puszták óriás királya,
Kiállt az országút síkjára, s az utas
Száz lépésről látta, hogy majd lesz ne-mulass.

Ha gazdag utas jött, Marci így kiáltott:
"Ide az erszénnyel, ha nem kell halálod!"
Ha szegény utas jött, ezt mondta szívesen:
"Nesze az erszényem, s áldjon meg az isten!"

Fegyverneki puszta, fegyverneki puszta
Szegény jó Zöld Marci halálát okozta,
Négyágú épület volt halálos ágya
S temetési dala varjak károgása.

Pest, 1847. április

De még napjainkban is róla emlékezünk meg, mikor azt mondjuk: „Él, mint Marci hevesen.” Mert bizony a betyár inkább Heves megyében zsiványkodott, s a szólás-mondás olyan emberre mutat, aki rövid ideig jól él, de aztán csúfos véget ér.