Talán meg kell egy picit érni ahhoz, hogy bizonyos művészeti alkotásokat megértsünk, megszeressünk? Lehet. Akkor szerencsére még nem vagyok túl érett, mert V. V. Kandinszkij alkotásainak befogadására nem állok készen, márpedig komolyan állítom, elég nyitott vagyok a különböző művészetekre.

Kandinszkij nem készült festőnek. Gyerekkorában sem mutatkozott meg rajta a művészi hajlam. Jó eszű fiúcska volt, ügyvédnek tanult. Semmi különös. Kiválóan diplomázott, beválasztották a Moszkvai Jogász Szövetségbe, s jogfilozófia professzornak hívták az egyik Észtországi egyetemre. De semmi kedve sem volt az egészhez. Harmincévesen fogta magát és letelepedett Münchenben, hogy festőművész legyen. Abban az időben a város magába szippantotta az új és régi festői irányzatok képviselőit, kik számtalan iskolát nyitottak, hogy kitermeljék a jövő művészgenerációit. Kandinszkij az impresszionista mester Anton Ažbe tanítványa lett, aki nem mellesleg a magyar Wagner Sándortól tanult mindent. Wagner festette a magyar történelemkönyvekben gyakorta látható Dugovics Titusz önfeláldozása című képet. Anton Ažbe kiváló festő és grafikus volt, csodálatos képeket, fotorealisztikus portrékat festett. Tanítványa, Kandinszkij is ügyesen tanulgatta a képzőművészetet, egészen az alapoktól kezdve, lépésről lépésre sajátította el a különféle technikai fortélyokat. Lehetett volna belőle egy remek grafikus, vagy könyvillusztrátor, kiváló litográfus. Aztán találkozott néhány Monet, Matisse képpel, ráadásul közben többen is felfedezték a radioaktivitást, s mindez együtt rádöbbentette, hogy mindaz, amit a festészetről tudott, már nem elégséges, hogy neki magának kell egy új irányt kialakítania.

Hogy ez sikerült-e? Nézőpont kérdése. Az bizonyos, hogy az új irányzatot igyekezett filozófiai tartalommal megtámasztani - lehet, enélkül össze is dőlt volna. Segítette ebben a most sokat ünnepelt bauhaus megszületése és az, hogy a gazdag sznobok ráharaptak, vagyis inkább bekapták a horgot, mely azt hirdette: ez most valami nagyon új és menő, s ezzel együtt drága, így nem lehet akárkié. Ez a trükk egyébként ma is működik.

Hiába próbáltam megfejteni, hogy Vaszilij pontosan mikor kapott gellert, s miért kezdte azt gondolni, hogy a színes izék, krikszkrakszok, körök és egyebek a művészet kategóriájába tartoznak?! Egyszerűen nem értem, hogy neves galériák miért alélnak el, ha magukénak tudhatnak egy világoskék háttér előtt úszkáló izéket ábrázoló képet, melyet bármely oldalára fordítva is elhelyezhetnek, akkor sem ábrázol semmit.

Ennyi lenne a művészet? Igen. Ma már ennyi. Ami a múlt század húszas éveiben elkezdődött, alapot adott a ma uralkodó „anagybüdössemmi”-nek. Akár a képzőművészetet, akár más művészeti ágat nézem, egyre inkább a romlást, a pusztulást tapasztalom. Az embereknek egyre kevesebbet ad a művészet, avagy inkább az annak álcázott nagy parasztvakítás. Az ebből élni akarók odatörleszkednek valami vagy valakik mellé, mélységesen kiszolgálják igényeiket, melyeknek köze sincs a valódi művészethez, ami izgalmas és misztikus, aminek teremtő és hatóereje van, melynek születése egy olyan pillanat, ami soha tetten nem érhető, mert az maga az isteni szikra, a legcsodálatosabb varázslat!

Kandinszkij hitte, hogy átéli mindezt. Afféle önkielégítés volt ez homokkal és színes körökkel, amiket aztán körbe zárt, jelezve ezzel, hogy ez csak az Ő misztériuma, másoknak, Neked közöd sincs hozzá, de fizess érte egy rakat pénzt, és hidd, hogy most a tiéd, pedig nem. Ezért nem tudok azonosulni vele, mert ez soha nem lehet az én absztrakt filozófiám része, mert belső rezgéseit csak az alkotó értheti, hiába igyekeznek ezt mások másként magyarázni, az is csak az ő magyarázatuk lesz. Nézem a színes cirkafirkákat és a fejemet csóválom dühömben. Amit Kandinszkij elkezdett, s amit Klimt meg Pollock és Rothko továbbvitt -szerintem- meggyalázása a festészetnek. Akkor ezerszer inkább a pop-art, annak legalább funkciója van, ha értelme nem is.